Tavaly robbant be az irodalmi életbe a titokzatos író, Voyti Attila. Rögtön egy regénnyel jelentkezett. A Trilégia rendkívül erőteljes megszólalás volt. Az idei Könyvfesztiválra megjelent Interim téridő című kísérleti prózakötete nem kevésbé izgalmas, mint regénye. Az író közben a Duna-legendárium díjazottja is lett. Voyti Attila nem létező személy. Pontosabban valakinek a művészi álneve, aki nagyon vigyáz arra, hogy valódi énjére ne derüljön fény. Épp elég felkiáltó- és kérdőjel veszi körül ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen.
Rendhagyó és kissé bizarr helyzet „Voyti Attilát” kérdezni, hiszen bár figyelemmel kísértem eddigi irodalmi pályafutásodat, mégsem tudom, valójában kivel beszélek most. A személyiségjátékokon és irodalmi bújócskán túl miért fontos számodra ez a szigorúan őrzött inkognitó? Két különböző személyiséget építesz magadban, vagy pusztán gyakorlati okai vannak az álnévnek?
Az eredeti nevem már foglalt, elértem ugyanis vele valamicske eredményt egy másik szakmában. Úgy gondolom, se az eredeti, se a felvett nevem nem tenne jót a másiknak, ha összeengedném őket. Ráadásul kezdem megszeretni Voytit. Ma már több nekem, mint egy puszta név. Élvezem, hogy tökéletesen szabad lehetek vele intellektuálisan. Ha kezdenek beleszorítani az olvasók vagy a kritikusok egy dobozba, ha elkezdenek elvárni tőlem valamit, akkor majd felveszem a következő nevem.
Idén a Duna-legendárium díjazottja is lettél. Hogyan vetted át a díjadat, hogy közben megőrizhesd féltve őrzött "ismeretlenséged"?
Ez egy vicces történet. Nem is tudtam, hogy indultam a versenyen, valójában a kiírásról sem hallottam, de valahogy eljutott néhány írásom a zsűrihez, és egyszer csak kaptam egy gratuláló e-mailt. A díjat aztán egy ismerősöm vette át a nevemben.
Mindkét, eddig megjelent könyved szélsőségesen apokaliptikus. Isten és a Sátán, jó és gonosz angyalok, démonok magától értetődő szereplői világodnak, akárcsak az ő kozmikus küzdelmük feszültségterében, megváltatlan elveszettségben vergődő 21. századi ember. Van ennek valamilyen konkrét vallási, esetleg bibliai háttere számodra, vagy egyszeruen a zsigereidben érzed a jón és rosszon túli társadalom történelmi és individuális végjátékát?
Nehéz erősebb és univerzálisabb szimbólumot választani az istennél vagy a sátánnál. A hatalmas erejű kulturális befolyáson túl konkrét biblia háttér nincs a lelkemben, de a zsigereimben valóban sok mindent érzek, ami erőteljes kifejezocsatornák után kiált. Nem hiszem, hogy lenne "21. századi ember". Ez csupán a nyugati kultúrember által sokat használt, és számára oly kedves modell, mém, toposz, tévhit, akármi. Valóban megválthatatlanok vagyunk? Nem hiszek ebben a grandiózus ideában. A lényeg, hogy nem kell ahhoz 21. századinak lenni, hogy feltegyük a legfontosabb kérdéseket, és hogy kiábrándító, gyomorszorító csend legyen a válasz.
Írásaid bizonyos értelemben a szakadékba száguldó emberiség halálsikolyaként vagy segélykiáltásaként is felfoghatók. Mintha nem is embereknek írnál, hanem magasabb szellemi hatalmaknak. Lehet, hogy így akarsz üzenni világunk urainak, hogy elég volt?
Nem lenne üdvös, ha az apokalipszis kötődne a nevemhez. A halálsikoly mellett gúnykacaj, sot önfeledt nevetés is kiszakad néha belőlem. Érdekes, hogy azt kérded, a világ urainak üzenek-e. Ez tetszik. De ha valamit üzenni akarok a világok urainak, akkor azt, hogy még, még, még, ennyi nem elég! Mutassanak még! Onnan, ahol ők ülnek, talán máshogy néz ki ez az egész.
Ha egy nyugati polgár elolvassa a munkáid, az a meggyőződése alakul ki Magyarországról, hogy ez a „gadarai megszállottak”, őrült diktátorok és gátlástalan gengszterek országa. Tényleg ilyennek tűnik kis hazánk Európa felől nézve?
Valójában nem olyan szörnyű hely ez az ország. Természetes, hogy mindenki azon fanyalog, amit lát, ismer, tapasztal. Nem szeretnék például egy alacsony indiai kaszt tagjaként élni, se a kommunista Kínában napi húsz órát robotolni egy gépsor mellett, valami szörnyűséges fundamentalista rezsimről már nem is beszélve. A sort még sokáig lehetne folytatni, Európa számos helyét is beleértve. Meg kell tanulni megérteni, elfogadni és élvezni, vagy legalábbis értékelni az adott kor és a hely szellemét. Világos, hogy Magyarország nem az a hely, ahol az ember elér, megcsinál dolgokat, arra ott van Amerika. Itt az ember tervez és küszködik, aztán elbukik. De ennek is megvan a szépsége. Akinek ez túl fennkölt, az élvezheti a napot, a félperifériákra oly jellemző pezsgő szubkultúrát, beszélhet okos és művelt emberekkel. Nem akarom azonban rózsaszínre festeni, amit nem lehet: a társadalom hangulata ma tényleg borzalmas. Egy kicsit körbe kéne nézni a nagyvilágban, de nem csak a felszínen, az sokat segítene. A magyar nép azonban legendásan magába forduló, csakúgy, mint a kultúrája. Beleértve az írókat is. Nem igazán látok a világ igazi ismeretéről tanúskodó, a szűkebb környékről kilépni merő, globális ambíciójú magyar irodalmi alkotást.
Zongorázni lehet a különbséget a Trilégia és az Interim téridő között. Mintha a regény érettebb, kiforrottabb lenne, mint az elvileg későbbi novelláskötet. Mi az oka ennek?
Ennek igen prózai oka van, hogy prózai legyek. Rajtam kívül csak egyetlen más vásárló vette meg a Trilégiát - aki minden bizonnyal te lehettél. Ezért gondoltam, írok egy olyan könyvet, amit egy kicsit többen is elolvasnának. Kérdezz csak meg tíz olvasót vagy kritikust, valószínűleg tíz pont fordítva látja ezt a kiforrottság kérdést. De ettől még neked van igazad - csakhogy Picassónál is meg kellett szokni, hogy furcsán néz ki az arca a figuráknak. De tréfa félre, a fontos az, hogy jóllehet a novelláskötetben tettem engedményeket, az újításról itt sem mondtam le.
Valóban nem, az Interim téridő kísérleti próza is. Nagyon sok (egyáltalán nem könnyed és jókedvű) formai és tartalmi játékot mozgat. Honnan jött az a hihetetlenül izgalmas és formabontó ötlet, hogy összekapcsold a hagyományos eljárással készült nyomtatott könyvet a virtuális szövegképzéssel az internet, a kibertér segítségével, és főként honnan a háromdimenziós vers ötlete?
Semmi értelmét nem láttam, hogy írjak egy ugyanolyan könyvet, amiből ezer és ezer jelenik meg évente. A háromdimenziós vers ötlete onnan jött, hogy valakinek egyszer azt mondtam, írok egy ilyet, mert össze akarom kötni magamban a szobrászt és az írót. Aztán a következő emlékképem erről az egészről, hogy fetrengek Washingtonban egy hatalmas ágyon, és éjszakákon át számolok. Másfél évbe telt, mire elkészült, de legalább ilyet még nem csinált senki. És mivel a háromdimenziós vers csak számítógépes szimulációval látható, ezért jött a net meg a többi. Vagyis én nem estem hanyatt a nettől, csak kellett egy médium, ami közvetíteni tudja a háromdimenziós versemet.
Jellemző rád a határpozíciók, a véghelyzetek elbeszélése. A drogdelírium, a halálközeli élmény, a komatikus víziók és hasonlók megjelenítése az automatikus szellemírás és más technikák alkalmazásával. Mennyire megélt, valóságos élmények ezek számodra? Használtál/használsz-e pszichedelikus szereket írás közben, voltak-e, vannak-e démonikus élményeid, vagy ezeket tekintsük pusztán az írói fantázia termékeinek?
A borzalmas kémiám, az agyam muködése, és ahogy érzékelem a világot illetve a velem történő dolgokat, nem teszi szükségessé a drogokat. Ha akarod, ezt nevezhetjük írói fantáziának is. Ez, és a számtalan szörnyű, fantasztikus tapasztalat, ami életem során ért, tett azzá az emberré és íróvá, ami vagyok. Démonikus élmények? Egy magam tervezte sátánlábú, hosszúfarkú, démonszemű széken ülve írok, de ez csak a valódi rettegést palástoló geg. Mi lehet démonikusabb, mint egy szerelem vége, egy gyermek elvesztése vagy egy bulvárlap bűnügyi rovata?
Mintha egyszerre akarnál megszólalni minden lehetséges műfajban (napló, regény, esszé, sms-költészet, hagyományos líra, tragédia, paródia, szatíra, novella, elbeszélés, értekező próza stb). Mivel magyarázod ezt a "habzsolást"? Reneszánsz embernek érzed magad, afféle homo universalisnak; még kísérletezel, keresed a hangod; vagy a belso bizonytalanságaidat igyekszel a műfaji kavalkád mögé elrejteni?
Mindhárom egyszerre. De gondolj bele: ez a három dolog nem egy és ugyanaz? Életem végéig kísérletezni akarok és fogok. Ha megtalálom a hangom, elnémulok. Remélem ez még nagyon sokára lesz. Az élet, a világ olyannyira hatalmas és bonyolult, hogy a megtalált hang, a bizonyosság, a kinyilatkoztatás csak a megfutamodás vagy a szenilitás jele lehet. A mai túlspecializált kor sajnos nem tolerálja az univerzalitást (lásd a válaszomat a „miért van több neved” kérdésre.) A műfajok „koncepciója” pedig csak nekünk, túlolvasott úriembereknek létezik. Farönk, amire rászögelhetjük a diplománkat, miközben tovább vagdalkozunk egy végtelem erdőben, amit minden évtizedben másnak látunk, képzelünk. Mi köze a műfajoknak az íráshoz, olvasáshoz, átéléshez, befogadáshoz, azonosuláshoz, a bennünk létező és általunk kitöltött világhoz?
Nagyon ügyesen használod (ki) és teremted meg az internet adta művészi lehetőségeket. Van-e segítőd ebben, vagy mindent magad készítesz?
A rendszereket, a dizájnt megtervezem, megrajzolom, de a kivitelezésben már szakemberekre hagyatkozom. Onnantól kezdve, hogy komolyabb szoftvereket alkalmazni vagy programozni kell, átadom a stafétát.
Honlapod, a voyti.eu amellett, hogy bemutatja eddigi műveidet, beharangozza a következőt, amely kapcsolódik a korábbiakhoz (talán azok folytatásának, kiegészítésének is tekinthető), műfaja szerint pedig női naplóregény. Ennyire tudatos alkotó vagy, évekre előre tervezel és meg is valósítod, amit elterveztél?
Inkább ennyire nem vagyok tudatos író, hiszen az Orginát, a női naplóregényemet már két éve beharangoztam, de még mindig lóg a levegőben. Az elmúlt években szó szerint életveszélyesen összekeveredett az életem és ez a könyv. Orginát éltem, nem írtam. Egészen az Interim téridőig – ami viszont, leszámítva az Arbor Vitae-t, néhány hét alatt készült el - egy sort sem tudtam írni. Egyébként az utóbbi időben újragondoltam az életemet és az Orgina koncepcióját is, és az eredeti tervhez képest sokkal átfogóbb, a 21. századi új világot boncolgató munka lesz. Vagyis mégis létezik 21. századi ember? Per se. Vagyis elég tudattalan író vagyok.
Erdei L. Tamás