Igazi műfajteremtő művel jelentkezik a titokzatos író
Voytinak ismét sikerült formát bontania
Voyti Attila új, Interim téridő címmel megjelenő novelláskötete másként működik, mint közelmúltban megjelent regénye, a Trilégia. Az alcím szerint “történeteket” közreadó kísérleti könyv első pillantásra három, jól elkülöníthető részre tagolt: I. Veszett idő, II. Téridő, III. Arbor vitae. Az első és a második rész egyenként nyolc-nyolc rövid történetet tartalmaz, az első részt egy dupla képvers zárja le (vezeti át a következőbe), a másodikat egy egyfelvonásos minidráma (Világvége!) kuszálja össze. A metanarratív, lételméleti egyfelvonásost egy használati utasítás követi (Figyelem!) a harmadik fejezet olvasására és értelmezésére vonatkozólag, amely mindössze egyetlen, egységes szövegből áll: az Élet fáját egy tizenhárom éves, kómában fekvő kislány “álmodja”, az ő vízióinak bravúros megjelenítése a záró(?) rész. És itt jön a csavar: merthogy a harmadik főrész korántsem zárja be a kötetet, a használati utasítás ugyanis “átvezeti” a könyvet (s az olvasót) a voyti.eu című internetes honlapra, ahol többek között az Arbor vitae prózai szövegébe kódolt háromdimenziós (!) vers található szép flashsel megjelenítve.
Ez a kísérleti módszer, a nyomtatott könyv és a digitalis (kép)szöveg ilyetén való öszekapcsolása, valamint a produktum és annak megjelenítése e sorok írója tudtával jelenleg az első és az egyetlen a világon. Voyti hagyományos eljárással készült kötete a formai újítások révén (is) kinyitja az olvasás és az értelmezés dimenzióit a virtuális szövegtérbe, s ezáltal megsokszorozza, átdimenzionálja a könyvet és annak értelmezési lehetőségeit. (A honlap egyébként izgalmas anyagot tartalmaz még a tavaly megjelent Trilégiáról s előkészíti a feltehetően következő művet, amely női naplóregény, s az Orgina címet viseli.)
A novellagyűjteménynek tűnő Interim téridő egyébként lassan és nehezen indul. Eleinte még bizonytalanul döcögnek a mondatok a (vélhetően) korábban keletkezett szövegekben; talán szándékolt ügyetlenséggel. Előre haladva aszonban felgyorsul a narráció, egyre biztosabbá, költőibbé és expresszívvé válik a szöveg, a mondatok megerősödnek, dinamikájuk tévedhetetlenül pontossá lesz, hogy végül az utolsó rész automatikus írásában szökési sebességre gyorsulva elhagyják a Földet: vissza kettő – padló gáz – le a térképről – át a kibertéren – fel a sztratoszférába – ki a galaxisból…
Voyti új kötetének némiképp megtévesztő az alcíme, hiszen az Interim téridő nem csupán epikát, de lírát, esszét, filozófiát és drámát is tartalmaz, sőt, a cyberspace és 3D-s költemény segítségével átvezeti, mintegy kilökdösi olvasóját az irodalmi határokon túli határtalanba, szétfeszíti a műfaji ketrecek rúdjait és kaján vigyorral kibújik rajtuk, új dimenziókba nyitva utat azoknak a bátraknak, akik követni merik kalandozásaiban.
A szerző könyvről könyvre (Trilégia, Interim téridő, Orgina) kergetőzik olvasóival, egymásba írja kötetei kódjait, s ebben az ontológiai bújócskában kiválóan használja (ki), sőt, teremti meg az internet adta lehetőségeket, a virtuális párhuzamos világokat, a szubjektív téridő, a magánuniverzumok kreációjának képességét. Legalább annyira költő, mint elbeszélő, s kivételes nyelvteremtő ereje a történetmondás képessége mellett a rossz vagy tudatosan elrontott mondatokért is kárpótolja olvasóját olyan nyelvi leleményekkel, mint a „belenéz a felhő hasaaljába”, „protonnyaláb lábak”, „az erdő naspolyaizű lehelete”, „ugari lelkitörés”, „halott csehszlovákember”, „térlélekbúvár”, „szagnak hallom a színeket” és hasonló rendhagyó kreációk. Valójában kicsi neki a short story szerkezete, és érezhetően regényben gondolkodik.
Ám az Interim téridőben működő neoavantgárd formabontás nem csupán szerkezet, de a narráció szintjén is működik: kalligrammák, akrosztichonok, telesztichonok, szellemírás bontják föl az elbeszélés egyébként sem egységes szövetét; eszkatologikus antieogia, lírai és drámai betétek, filozófiai eszmefuttatások szakítják meg az egyre gyorsuló narratívát.
Voyti olvasása kockázatos vállalkozás, közben az énelvesztés folyamatos kihívásával kell megküzdenünk. Írásai minden szilárd talajt kirángatnak a lábunk alól, ráadásul sodródásunk közben sem azonosulhatunk a történet antihőseivel, mert érezzük, mennyire veszélyes lenne a hagyományos viszonyulás: a szereplők bármelyik pillanatban a legbrutálisabb kegyetlenség áldozatai lehetnek.
Egy könyvbe zárt kód lettél, amit megfejtettem, szól a kötet végén a szerző az olvasóhoz. S az olvasó kínlódik, valóban csapdába került, egy betűbörtönbe zárt lélek lett, aki tehetetlen bábként rángatózik az alkotó kezében tartott virtuális pórázon, s rettegve várja, rabtartója vajon miféle újabb kínzásokat eszel ki számára.
Erdei L. Tamás